Ez nem egy szokásos "karácsonyi novella".
Babits kevés novellát írt, és ebben szokatlan témával foglalkozik.
Nem olyan ez az olvasmány, amilyet első benyomásra várna az ember. De nem is baj.
Megéri elolvasni.
Babits Mihály
Az angyal
A Föld puszta volt még és üres, az évek számlálatlanul gurultak tova a nagy mindenségben. Azáziel egy barna földgyüremlés tetején állott. Növények alig látszottak itt közel, csak iszap, mindenütt iszap. Azáziel haja is iszapos volt, és a szárnya mintha a sárban hentergett volna. És csakugyan, egy erdőn bukdácsolt keresztül, mielőtt kijött erre a pusztára; valami ág beleakadt a szárnyába, és mikor kirántotta magát, elesett. Visszafejlődött, megcsonkult szárnyaival, járáshoz nem szokott lábaival az óriás angyal még sokkal ügyetlenebb volt a földön, mint az emberek.
Most csúnya, piszkos csöppekben csorgott hajáról a homlokára a sár és szárnyáról fehér ruhájára ebben az esőben. A homloka nagy, széles, emelt angyalhomlok volt még, de istenem, redős, és nem ragyogott már. A ruhája is csak névleg volt már fehér: piszkos volt és gyűrött, alul meg is hasadt. Térdig meztelen, ázott, nagy inas lábszára: gyötört, bügykös ujjakat osztottak el a saruk szíjai.
Nézte az eget. Hosszú napok és éjszakák óta zuhogott az egyhangú zápor, szürke tengerré vált, végeláthatatlan a megáradt folyam. Az angyal borzadva gondolt az Isten kifürkészhetetlen szándékára.
Nézte az eget. Ó, ha még egyszer fölszállhatna, mint hajdan, túl a felhőkön, a tiszta és végtelen űrbe! Ó, ha még egyszer puszta lélekké lehetne, és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte ezt az ügyetlen, mocskos testet, melyet magára vett, amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette őt az Úr, hogy itt a sárban bukdácsoljon.
Eszébe jutott, micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő, ha legyintette arcát, a légzés titkos boldogsága: mind új gyönyör volt neki, kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csak hogy érezze a levegő verését pólusain, a nyelvével kutatott a szájában, és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta, hogy fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt, mint a gyermek; és épp úgy élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt és terhes neki, mint megannyi bilincs.
Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azáziel. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba...
- Szeláh! Szeláh! Arfaksád!
Az angyal tölcsért csinált kezéből, és a révészeket hívta. Hangjai, mint ázott madarak, az esőtől vakon csapódtak az iszapbuckákba. Már a hangja sem volt a régi angyalhang!
S hogy zuhogott az eső! Egyformán, lassan, végesejthetetlen. Azáziel átnedvesedni érezte ruháját, nehezedni szárnyait a víztől. Határtalan keserűség és harag futotta el, hogy várnia kell! Meleg vérhullám csapott az arcába. Dobbantott; tompán dobbant nagy lába a megpuhult földön.
- Arfaksád!... Szeláh!... Átkozottak!...
Mély csönd volt, csak a zápor ezerhúrú hárfája zengett a végtelen térben, és messziről valami ismeretlen, óriás állat síró bömbölése hallott. Az angyal leindult a sáros folyóhoz, azon az úton, amelyen járt bús, meleg estéken az ember leányával; s később már egyedül, szabadságot keresve a magányban (de akkor is jaj, egy rezgő szúnyogoszlop ragadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel bosszantotta testét, zavarta gondolatait... akkor szúnyogok, most az esőcseppek...). Ment, ment, le a partra, a fiaira gondolt, akikhez igyekezett.
És egyszerre a hajlásnál eléterült az egész panoráma. Hol vannak már itten a révészek?! A kalibának híre sem volt sehol, a szürke tenger beborította az egész láthatárt; Arfaksád és Szeláh sohasem fognak már eleibe jönni, mint mogorva szőrtelen kutyák, alázatosan, az ügyetlen lapáttal... Áradás! áradás! Azázielnek elfacsarodott a szíve, mert angyali szíve volt még, megesett minden emberi szerencsétlenségem. Állva maradt a partnál, és szótlanul nézte a rengő és pattanó sűrű köröket, amiket a zápor csinált a végtelen folyón. Ó, jaj! mi lehet a szándéka az Égnek?
Különös formájú, nagy sötét madarak szállottak alacsonyan a víz fölött. Elmosódtak az eső rácsa közt. Messzebb egy óriás, krokodilszerű lény kapaszkodott fel az iszapban. Elhagyatott vidék volt már ez egészen. Azáziel a fiaira gondolt. Szinte látta már a mérhetetlen, repülő sárkányokat, a lusta nagy ormányosokat, ormótlan agyart, lötyögő bőrt, akik majd meg fognak itten telepedni; akikkel az ő fiainak kell majd megküzdeni. Büszkén képzelte el a harcban fiait, az óriásokat...
A zápor csak pettyezte a vizeket, vigasztalan nyúlt a nagy szürke tenger, de Azázielnek nem volt kedve visszamenni. Asszonyára gondolt, az ember leányára...kicsinyes szemrehányásaira, szeszélyeire, amikkel várja otthon, a nagy szürkeségben. Visszamenjen? Ó, micsoda silány az élet! Szépek az ember leányai, szemeik szelídek, mint egy planéta alkonya, ajkukon az élet vöröse hívogat.
De a lelkük törpe és önző. Nem a lélek nagy bennük, csak az élet... egy rész az Isten életéből, amelyet Évába lehelt a hatodik napon... egy szikra az örök, meleg, tenyésző életből... Ez az élet csábította az angyalokat, mikor az Isten fiai látták az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek maguknak feleséget mindazok közül, kiket kedvelnek vala... Ez az élet csábította őt is - mivelhogy az angyaloknak nincsen életük, mert ők tiszta lelkek; és megkívánták a meleg, testi életet. És vettek maguknak testet, és feleségeket...
Azáziel elfeledte útját, a záport, az eltűnt révészeket... Abolibah szépségére gondolt, amint várta őt, mennyei szeretőjét, ragyogva és sejtelmes vágyakban lihegve a part magas fokán. Önmagára gondolt, arra az időre, amikor először erre a földre szállt, tele szerelemmel és szeretettel az emberek fiai és leányai iránt, kész bebörtönözni magát értük egy kicsi csillagon, kész elszenvedni a keserű halált, ajándékokat hozva és áldozatot az egész világnak, angyalésszel még, angyalérzelemmel! Dédelgető reményt hozott e különös fajba, mely földből és Istenből született. Ó, ha a mély és meleg élettel, mely az embernek adatott, angyali Erő és Okosság szövetkezik - mi nem lehet még az Ember fiából!
És most visszaemlékezett Abolibahra, aki útjába állott terveinek - nem gonoszságból, csak kislelkűségből. Aki visszatartotta könyörülő kezét, melyet az emberek felé nyújtott, aki lenyírta okosságának szárnyait... Mert minden perc, melyben szelleme tovaszállt, hűtlenség volt a Test és Asszony iránt; minden adomány, amit másnak adott, őt rövidítette meg, őt és gyermekeit. És - szép volt Abolibah, olyan szép, hogy mikor elébe állt, semmit sem látott tőle a világból. Még most is szép volt, mert annak az ősidőnek asszonyain nehezen tudott győzni az Idő. Mégis hervadt lassan, mint a rózsa.
Ennek a hervadásnak illata betöltötte a házat, betöltötte Azáziel szívét. Az elpazarolt esztendők gúnyosan búcsúztak gyorsan az angyaltól, aki emberré lett. Mennyi mindent remélt csinálni angyalerővel egy emberéltben! És mit tett? Asszonyi perpatvarokat simított el otthon jósága szavaival, juhait számlálta esténként, és ellenőrizte juhászait és számadóit, határait védte a szomszédok ellen, fölvigyázott nappal a mezei munkára, vagy szilaj fiait dorgálta. Ezzel telt el az egész élete: mindig cél, mindig eszköz; és mindig holnapra maradt az, amiért mindez érdemes volt...
És szilaj fiai - a szilaj fiúk - nagyra nőttek...
Nákhor és Hárán... Már tudta Azáziel, hogy ők azok, ők az a nagy Holnap, akikre minden maradt, akiktől mindent várni lehet. Már tudta, hogy maga csak eszköz volt, egész élete, embersége eszköz: az angyal embersége, emberi szerelme, hogy mennyei erőt adjon ennek a földi fajtának, amiből kisudárzott ez a két óriás fiú. Mert nem közönséges emberi gyermekek ezek; hanem mennyei erő lázong és tüzesedik bennük... És ők viszik az angyal ajándékát az ember fiainak...
...Azáziel egy úszó fatörzsre ülve hajózott át a megáradt folyón... a túlsó partra, ahol a fiai laktak. Csurom víz volt már, de nem törődött semmivel; köntösének elszakadt szárnya a habokban evezett utána. Áradás! Áradás! Mögötte is elködlött már a part: mindenfelé csak víz meg eső látszott; az esőszálak, mint ezer tűszúrás juggatták, hasogatták a zengő vizeket. Úszott, úszott az angyal, mint egy különös folt a sárga vízben és szürke esőben. Mily gyarló ez a szűk, beborult planéta! Ah! Hárán és Nákhor!...
És aztán, a túlsó szélen, bokáig nyomódott lába az iszapba. És aztán az erdő, a rettenetes fák sötétje borult egyszerre föléje. Micsoda sötétség! Itt a zápor, mintha elállt volna, csak valami titokzatos zúgás, csapkodás üzente felülről, hogy szakad még, és veri az áthatolhatatlan lombozatot baljósan, kérlelhetetlenül. Mintha egy kábulatos vízesés alatt menne el szárazon valaki... És közben titkos surranások, riadt bőgések messze. Az angyal tapogatva követte valamely óriás állatnak kizúzott csapását.
- Ah, Nákhor és Hárán!... Ti most nyugodtan ültök erdei házatokban, az esőtől kopogó cédrusdeszkák alatt; pihen erőtök, és nő a záporban, mint a buja vetés... A házatok bizonyosan kész már, szép cédrusdeszkákból; két nagy szarva van, napkelet és napnyugat felé, és két nagy udvara; az egyik szarvában lakik Nákhor, asszonyával és harminc rabnőjével, a másik szarvában lakik Hárán, asszonyával, és az udvarban vannak a tevék, s öszvérek. Körös-körül nagy, tüskés kerítést csinált Hárán, hegyes lécekből, a vadállatok ellen, míg Nákhor a vastag fatörzseket vágta és faragta óriáskezével. Mert óriások ők, és elméjük több mint emberi: kieszelik ők a hasznos dolgokat, és megismertetik az ember fiaival...
Így tűnődött Azáziel angyal az erdőben, és lelke megnyugodott. Eszébe jutottak a szegény révészek, akiknek házát elsöpörte a haragos folyó, s gondolata merésszé melegedett. Mért ne tudnának az ő óriás fiai nagy gátakat építeni a folyó partjára és visszatartani angyali erejükkel pusztító útjában? Legyőzni a folyót s megmenteni az embert, s ami az emberé?
Az angyal gyorsabban ment, s nemsokára világosodni kezdett előtte az erdő. Ott van a tisztás, a fiai háza... de ekkor csodálatos sistergés vegyült bele az eső kábító csapkodásába: mintha millió kígyó sziszegne az irtásban vagy ezer óriás színá a fogait. Egyre közelebb szólt, s már olyan volt, mint egy nagy boszorkánykonyha: fövő üstökkel, tűzre csöppenő, eleven zsírokkal. Az angyal széthajtotta egy utolsó bokornak ágait...
S egyszerre meglátta a sistergés okát! Micsoda látvány volt! Égett, párolgó gerendák sisteregtek az esőben. Finom köd alatt, melyet az eső csinált, romban és üszökben hevert a gyönyörű cédrusház kétharmada. A deszkák és oszlopok egymás hegyin-hátán, feketén, hamuban: itt-ott egy kis parázs is nyitogatta szemét, amit a hetes eső nem tudott eloltani. És ködlött és sistergett az egész. Hol itt, hol ott lett a sziszegő zaj percre élesebbé - mintha egymásnak adnák át a szót a forró, meggyötört fatörzsek, majd meghalkult, pöfögött, bugyorgott; közbe zengett egy-egy nagy pattanás, hasadás. A tűz és víz iszonyú harca volt ez a szegény cédrusok holttestei fölött.
Az angyal közelebb ment.
Nákhor épségben maradt házrészén dúlás nyomai látszottak. A kerítés kitört, a házhomlok vastag gerendáin fejszecsapások fehér helye maradt. Azázielnek elszorult a szíve. Micsoda iszonyatos ellenség lehetett, aki az ő óriás fiait meg merte támadni?
Nákhor azonban vidáman állt a tárt ajtó mögött. Egy erős vesszőt tartott a kezében, melyhez állatbélből készült ruganyos húrokat kötözgetett.
- Mi történt? Hol vagyon Hárán, a te atyádfia? - kérdezte Azáziel.
- Ah, atyám, örvendj fiad diadalának - felelt Nákhor szemeit fölvetve. - Hárán messze befutott az erdőbe; házát felégettem, s szolgáit leöltem. Hetekig kovácsoltam a tervet ellene, mert sok emberrel kellett megküzdenem; s a tűznek engedtem ennen házamat, hogy égni lássam az övét. Ő is készült ám ellenem; de nem tudott meggyőzni. Most ölelem az ő asszonyát, ki az enyémet akarta elvenni; fut ő most, s íme, én íjat gyártottam angyali eszemmel, hogy őt üldözhessem.
És aggódva nézett az ég felé.
- Ez az eső megpötyögősíti az íjamnak húrját. Mondd meg énnékem, atyám, hogyha tudod, mi lehet a szándéka az Égnek?
Azáziel nem felelt. Szemei a párolgó romokra tapadtak, melynek tetjén egy csomó emberi hullát fedezett fel. Az eső vize folyt szét a hullákon, és nagy, csúnya, kutyaféle állatok ólálkodtak körülöttük. A házból hallatszott, amint Nákhor szolgái nehéz kőbaltákat köszörültek, és az ajtóban állott az óriás, az Angyalnak Fia, s angyaleszével s óriás kezével íját mesterkélte.
- Ah, atyám! - kiáltott. - Tetőled kaptam ezt az ügyességet. Olyan fegyverem lesz, amilyen még nem volt halandónak!
Ez alatt a menekült Hárán is készült az erdőben. Az eső pedig zuhogott, lassan, egyformán, végtelen; patakokban csorgott ki a sistergő gerendák közül, tavakat csinált a tisztáson, leverte a fáknak lombozatát. Azáziel az égre tekintett; ó, ha még egyszer felszállhatna, mint hajdan, szabad és tiszta lélekké lehetne! Az égre tekintett, az esőző égre.
És most már értette, mi az Úr szándéka.
1918
.jpg)
